The Project Gutenberg eBook, Szép Mikhál, by Mór Jókai

Szereted a dübörgött és sült férgek legyeit, Összes vers egy oldalon | József Attila összes műve

A mi végett a kalendáriumot szüntelen a kezükben kellett tartani. Ennek a tudománynak saját irodalma volt, élén a hirhedett Tabernaemontanus műkertészszel és tudóssal, a ki egy millió forint ára tulipánnak és szegfünek volt ura s hajókat járatott Európa, Amerika és China között növények szállítása végett. Az ilyen dolgokat aztán üdvösségesebb dolog volt olvasni a fiatal hajadonoknak, mint az újabb időkbeli mendemondákat és hivalkodásokat. S ha pedig szerelemről, vagy ellenszenvről kellett nekik valamit megtudni: ezen bölcs iratokból bőségesen megtudhatták, hogy a fügefa és a ruta szeretik egymást, azért szokás rutát ültetni a fügefa mellé, a mi viszont a békákat, a füge ellenségét elkergeti; a spárga szereti a nádat; a rozmaring a zsályát, ezért, a ki rozmaringot akar ültetni, annak elébb zsályával kell megdörzsölni a kezét, hogy rászája megéledjen; a narancs szereti a cyprust; a szőlő a cseresnyefát; a liliom szeret a rózsa mellett, de a foghagyma mellett is, a mi az ő dolga; ellenben vannak növények, a mik egymást gyűlölik, ki nem állhatják: ha a nemes anthorát a vad napellus közelébe ültetik, minden ápolás daczára elszárad, elfonynyad; a cicuta és az angelica elpusztítja egymást; a szőlő ellensége a káposztának; a mi annyira megy, hogy ha egy ember bortól megszédült, ha káposztát eszik rá, kijózanul tőle, ha pedig a fazékban fövő káposztára bort locsintanak, a káposzta soha se fő meg puhára. Sokkal üdvösségesebb volt ilyen szerelmes történeteket olvasni az ártatlan hajadonoknak, hogysem mint olyanokat, melyek férfiak és nők között történnek, a miket ha igazán megtörténtek is, jobb elhallgatni, mint kipublikálni; mert vagy megborzad tőlük a szemérmes olvasó, vagy pedig ellenben kedve támad neki azokhoz hasonlót cselekedni.

Most ez a nagy, idegen, Virágtalan város. A setét bolt nagy üvegablakán Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött, Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt, S éreztem: messze-messze ül e lány, S tudtam: nincsen számomra mosolya S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod? Ezt is lelked karjával átkaroltad, S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap, Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott Keze homlokod nem éri szereted a dübörgött és sült férgek legyeit Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt, Aki másért olyan szép, nem teérted, Hisz maholnap elfárad ifju térded, S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd: Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl, Hinned: itat még borával az élet, S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt, Te is, dalodból, mint aranykehelyből Osztod még áhitattal szent malasztját Ökrei a barázdát lomhán vonták, Mint egykedvű évek az arcredőt S szívemben akkor halkan arcra dőlt A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát Megbontva, sírt a sűrüdő setétben Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven, S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden, S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.

szereted a dübörgött és sült férgek legyeit

Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen, Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig, Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből, S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis, Áldlak, mert csodát mívelsz Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik, Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had Üvölt vala Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt, Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt Furcsán kongott Elébed szőke szűzet ma százat küldenék, Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel, S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível, Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.

Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak, Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, Félénk apostola az én erős uramnak De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott, És akit meg se láttak, bár választott magyar volt, S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste, S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem, S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este Egykedvűn bámulom Ó, hűsítsd, éji lágy lég, asztalra csüggedő főm!

Nincs helye az érzelgősségnek. Bizonyos értelemben ez a pszichiátria művészete. Az egyik elme halálos érdeklődéssel és figyelemmel feszül neki a másik elmének. White Első fejezet Amikor Edward Camey elbúcsúzott a feleségétől, Perceytől, eszébe sem jutott, hogy talán soha többe nem látják egymást. Bemászott a kocsijába, mely Manhattanben, a Keleti Nyolcvanegyedik utcában parkolt, egy igen jó helyen, majd elindult, és besorolt a forgalomba.

Hadd higgyem: simogatva anyuska ül ma itten, Kinek érintésétől halkan billent s szelíden Fiatal térdei felé remegő bölcsőm Kimegyek, s a párás parti kertet Remegő térddel járom, s a nyúlt folyó-szalag S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt Torz óriássá puffad, s bús szimbólummá dermed: Istenem, kik ezek? S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját, Mik bizton elballagnak az örvények felett?

Stilisztikai lexikon Előszó az első kiadáshoz Előszó az átdolgozott és bővített második kiadáshoz

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak? Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor: "Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?

Egy asszony kellene Ó, boldog bágyadás A tavon víg nők mennek csónak-útra, Arcuk csiklándja szeleburdi szél, A blúzokon kecses redőt nyom ujja, S csipkéiket hevült nyakukra fújva Hajló füvek közt halkan erre tér, S nedves szájjal megcsókol csendesen Áldott derű!

szereted a dübörgött és sült férgek legyeit

Ó, simogasson illatos kezed S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még, S mely bánatok közé temetkezett, Hordozd meg szép álmok közt lelkemet, Mint béna aggot hord könnyü toló-szék Napfényes fák alatt, csendben, szelíden Ó, most, míg minden búm ernyedten elhal, Mutass, csendes derű! Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt Ma is elhozza, s nézem majd leverten A csendes házakon a puszta balkont, S míg elhagyott utcákon halkan elkong Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem, Mint csonka tönk ferdül az éji tóra Bús rableány!

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden, S a fakó aranyszínü alkonyatban, Mint beteg princ a díszes, a férgek kiűzése után fogatban, Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

szereted a dübörgött és sült férgek legyeit

Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem, Milyen unott s hideg a karja mozdulása, S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten. Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon Csillog e nő szeme az estben Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted Komor sínjei közt egy sötét állomáson Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség Fogadjon, feleség és boldog vacsora?

Vagy szörnyü kóborlásod már nem szünik soha? S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

A Gazdagok és Híresek Magánmúzeumában dolgozom. Horror történetek. Borzalom.

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez, S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán, Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván, Remegnek parfümös és puha ujjai; S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden, S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő, Fényes lombok illatja, mint arany füstölő Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen S egyszerre Aztán ennek is vége És hanyatt terülök a fűben, s csendesen Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?

Ó, szereted a dübörgött és sült férgek legyeit még hegy háta oly kincsrejtőn is árva, Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak, Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak, S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja? ESTI KÖNNYEK Lehunytam a szemem, s jaj, az ő arcát láttam, Jaj, az ő testét láttam szűz ágya galandféreg milyen betegség vásznán, S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán, S úgy jajdult el szivemben vérző, ledöfött vágyam, Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét A hűvös földbe gyúrja, s szegény, pihenne még Távol babája mellett, s csókolná vállát forrón.

szereted a dübörgött és sült férgek legyeit

S egyszerre felzokogtam, és lüktető fejem Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben, S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden Simogattak sokáig, s remegtek csöndesen Éjfél lett lassan S aludni készülődtem, s úgy nyújtózott karom, Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén, És elgyötört orcámat lassan aláeresztém, S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon Karszékemet tárt ablakomhoz húzom, S az egyszerű utcát csodálva nézem, A satnya fák ragyognak künn merészen, S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon Meghitt akkor minden vén, unt dolog, S miket árván szoktam bámulni este, Szelíd s kecses otthonná bújnak egybe A félszeg és szegényes bútorok.

S mint finom ujjú szobrász élveteg Gyúr illatos viaszból furcsa aktot, A lelkem lomhán és bizarrul alkot Filigrán és buja reményeket. Fülem egy messzi nő halk szavát hallja, S tenyerem, míg a szék karját becézi, Az ő remegő kézfogását érzi, S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja.

szereted a dübörgött és sült férgek legyeit

Az ábránd egyre fantasztikusabb, S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre S fejem álmos mosollyal dől előre, S számból kihull a hűlt szivarcsutak